Mit keres egy 3 éves gyermek az esti 23 órakor egy buszon?

Mit gondolsz? Normális, egészséges dolog ez? Rendben levő?

Nos, pár évvel ezelőtt történt.

Későn végeztem a munkámmal, és a napi 12 órás munka után eléggé fáradtan, magamba szállva ültem a hazafelé tartó esti buszon.

Egyszer csak arra kapom fel a fejem, hogy egy elkeseredett kisgyerek sírás hasítja meg a békés csendet.

Mit keres egy 3 éves gyermek az esti 23h-kor egy buszon?

Körülnézve –amit addig véletlenül sem tettem meg- azt látom, hogy akik a buszon ülnek, mindenki bóbiskol, vagy el van magával. Látszatra is megállapítható volt, hogy a munkásosztály volt jelen.

Nem hiányzott ebbe az idilli bénultságba ez a hangzavar. Valahogy nagyon kirítt ebből a környezetből.

Aztán egyre inkább magára vonta a figyelmet ez az esemény, mivel egyre hangosabb és idegesítőbb volt.

A gyerek, egy 3 év körüli kislány volt, aki az anyja ölében ülve már fuldokolni kezdett a nagy hisztitől, mire az anyja is ugyanezt tette. Ott üvöltöztek egymással. Az anya olyan szokványosnak tűnő mondatokat ejtett ki a száján, amin aztán jól beindult a fantáziám.

Épp akkoriban jártam végig az Agykontroll tanfolyamot, és máris felismertem egy borzasztó hatást.

Vajon miért is üvöltött az a szerencsétlen gyermek?

Mert vele is üvöltöttek. Ez volt a minta. Ki mit ad, azt kap.

Hogy ki kezdte?  Ez bizony egy jó fogas kérdés!!!

Szerintem nyilvánvaló, hogy a szülő!!! Ki is fejtem, miért.

A gyermeknek még nincs olyan szókincse, hogy másképpen ki tudná fejezni a szándékát, vagy a nem tetszését. A szülő pedig hatalmaskodva, erőt fitogtatva élvezni szándékozik  a fölényét. De ettől még miért kéne mások előtt kiabálva kommunikálni vele? Mert szerencsétlen nem érett még arra, hogy példát mutasson, azaz gondoskodjon egy apró életről. A félelem a felelősségtől, a félelem az irányítás elvesztésétől érzelmi káoszba torkollott.

Aztán amikor már olyan trágár szavak hangzottak el, mint „ha tovább üvöltesz, itt hagylak, kiváglak az ablakon, oda-adlak majd itt valakinek, aki majd jól ellátja a bajodat, megverlek, ha nem hagyod abba…” stb… ott tartottam, hogy odamegyek, és én vágok be neki egyet… egyszer csak megállt egy megállóba a busz, kivágódott a kétszárnyas ajtó.

Nagy levegőt véve, megkönnyebbülve, hogy leszállnak, maradtam a helyemen.

De neeeem! 

Az előttem levő két ülésről szálltak le. A nő ezzel a lendülettel máris fogta a gyereket, és odacsapódtak, hogy ne az ölébe üljön a gyerek, hanem kényelmesebben külön legyenek.

Ezzel nem is lett volna gondom. A probléma csak annyi volt továbbra is, hogy halálra idegesített, ahogy a gyerekkel beszélt.

Üvöltötte neki, hogy kapaszkodj, mert le fogsz esni! Ezt elismételte vagy 10x. Ráadásul egy iszonytató pánikoló sipító erős hangon. Este 11 órakor! A teli buszon!

Én az ablak mellett ültem, és a gyermek is ezt választotta, feltérdepelve ott előttem.

Ahogy szemben volt velem, -még most is totál elérzékenyülök- megláttam benne azt a mesegyönyörű, kedves, angyali szép arcot, amilyent addig soha nem láttam. Nagyon szép kislány volt.

Ettől a látványtól önkéntelenül elkezdtem rá mosolyogni. A mellettem ülő hölgy is láthatóan meglepődött, és ugyanígy reagált. Már ketten mosolyogtunk rá.

Az anyja meg tovább üvöltözött…

De ezt a látványt amíg élek, nem felejtem el!!!

Ez a gyermek olyan meglepődött képet vágott, nem értette ezt az arcjátékot! De ahogy nézett bennünket, látszott rajta, ahogy megpróbálja lemásolni. Eltartott vagy fél percig, amíg sikerült félrehúznia kicsit felfelé irányítania a száj körüli izmait, s egy teljes mosolyt létrehoznia.
Megdöbbentő élmény volt, hogy életében akkor tanulta meg ezt. Kettőnktől.

A hölggyel együtt érzően néztünk egymásra, s az ő szemében is észrevettem azt az összegyűlt cseppet, amivel megtelt a szeme sarka. 

S amit akkor csinált ez a csöpp gyönyörűség, az egy életre szóló tanulsággal gazdagított.

Boldogan, mosolyogva fordult az anyja felé, és a fejével csak intett egy nemet, jelezve, hogy ő TUDJA, hogy nem fog leesni.

Ugyanis az egyik kezével fogta az ülés feletti kapaszkodót!

Nem tudom, ki hogy van vele, de az én ismereteimben az él, hogy egy ennyi idős gyerek, ha pl. elkapja a hajadat…hááát, isten legyen, aki kiszedi a karmai közül. Olyan erősen tudnak fogni, hogy ember legyen a talpán, aki kibontja az ujjait abból, amit megmarkol.

És ezzel ez a gyermek tökéletesen tisztában volt!!! Sőt, ki is fejezte. Elképesztő kommunikációval. Egyszerre adta át az éppen friss tudását a régihez. Összekombinálta abban a szent pillanatban.

Én pedig újra a gondolataimba merültem. Záporoztak a tapasztalataim következményei.

Ez a nő annyira buta, hogy nem veszi észre mit művel. Nem tudja, hogy mit beszél. Mit is mondott Jézus? „Bocsáss meg nékik, nem tudják mit cselekednek”. Itt az élő példa.

.

Egy kicsi gyermek agya annyira fogékony még, olyan, mint egy szivacs. Bármit hall, beülteti, mint egy mély gödörbe…vésővel. Minél többet mondja neki az anyja –ő meg minél többet hallja- hogy „le fogsz esni”…a vége valóban az lesz, hogy előbb utóbb –mivel benne van a megfelelni akarás is- ennek következtében kevésbé fogja már markolni azt a kapaszkodót, és valóban le fog esni.

Nos, ezután mi következik? Diadalittasan ordít újfent az anyja…-„na ugye, megmondtam”.

Igen. Neki ez volt az elvárása. Előre megmondta, s ha nem így lett volna, sérült volna a tekintélye. Tehát tekintélyelv, aminek érvényesülnie kell. A gyermek soha nem lehet nyertes egy ilyen felállásban.

Nagyon-nagyon sajnáltam, és már nem csak magamat!!! Egy ilyen aprócska jelenetből máris nemzedékek másolódását láttam át. Sajnáltam ezt az anyát, aki nyilván ugyanígy nőtt fel…

Mindenki azt ad, amije van, amit kapott. S máris teljes a körforgás. Mélyebben értelmezve ilyen lehet az évszakok váltakozása is. Minden visszaköszön.