Ma megint beleolvastam: Oláh Tamás; A kifogáskezelés mestere c. kis füzetébe!
Azzal is tisztában vagyunk, hogy ha nem teszünk egy más irányú változás érdekében, akkor semmi nem fog természetesen változni.
Ezért hát el kezdtünk mindketten otthon tornázni.
Én ezt:
(forrás: youtube)
Ő pedig a saját elképzelése alapján kitalált gyakorlatokkal a házi kondigépeivel.
Egy hét után minden közbe jött nekem is, neki is, és elmaradtak a tornák.
Aztán hétvégén csak nekirugaszkodtam újra, és elkezdtem.
Este, mikor telefonon beszéltünk, rákérdeztem, hogy megcsinálta-e a gyakorlatokat.
-Nem, nem...most nem lehet, mert a héten botoxozták, és nem mozoghat egy hétig.
-Oké...Akkor majd rákérdezek a jövő héten!!!
Meg is tettem, hogy ezzel emlékeztessem a saját fogadalmára.
Kifogások tömkelegével magyarázkodott. Nem is erőltettem a dolgot, hisz ő tudja...
A következő hétvége viszont úgy alakult (alakítottuk), hogy programjaink sűrűsége miatt (ne veszítsünk időt az ide-oda hazautazgatással), nála aludtam.
Nap közben kitaláltam, hogy hova menjünk kirándulni, mivel én már jártam-e csodás helyen, így elmentünk Pákozdra.
Eredetileg az emlékműhöz szándékoztam menni, de nem emlékeztem az oda vezető útra. Amikor én előzőleg ott jártam, akkor ezt nem autóval, hanem motorral tettük meg, és az erdőn keresztül, nem az autóúton.
A történetem épp ezért izgalmas. Olyan felismerések, felfedezések születtek, ami annyira szembetűnő, hogy csak akkor nem látjuk, ha kiszúrják a szemünket. Ember nem tervezhette volna meg ennyire fogaskerékszerű passzolással az eseményeket!!!
Pákozdra érve lestem a kiírásokat, merre is kell menni, és megláttam egy táblát, valamilyen kövek jelzéssel. Gondoltam, ez az!!! Be is vettük a kanyart jobbra, és egészen addig jutottunk, amíg két felé ágazott az út.
Választani kellett...
Tehát sok választás nem volt a két tiltás között, a kevésbé rossz közül és a célirányunkat nem tévesztve szem elől, hát arra haladtunk tovább.
Kicsit feljebb vége is akadt az útnak, ott egy fatáblácskán égetve a felirat újra jelezte, hogy innen már
2. csak biciklivel, vagy gyalog mehetünk tovább, és egy kisebb földes parkolóban hagyhatjuk járművünket.
Boldogan pattantam ki az autóból, gondolván, hogy egy kicsi séta nem is árt, sőt, a magunkkal hozott kis csivava is végre kiugrálhatja magát.
Mivel a kis sétát kb 10 max. 20 percesnek gondoltam,
3. nem vittünk magunkkal sem inni, sem enni valót, vagy amit túrázásra felkészülve magával hord az ember.
Rendes emelkedő volt, ezért elég lassú tempóban haladtunk, így a fotózás sem maradt el.
Amikor a fenyveserdőt elértük, (sárga tábla jelezte, hogy irányban vagyunk,) amit fel is ismertem, ...jártam már erre!
4. A barátnőm pihenőt fújt. Az út széle szerencsére kicsit magasabb földdarabban folytatódott a hegy felé, így oda le tudott ülni.
5. Ekkor bevallotta, hogy nagyon rosszul érzi magát. Nem merte Nekem megmondani, ezért volt lassú a tempo, de most már annyira szédül, hogy lehet, vissza kéne fordulnunk.
Még megkíséreltem relaxációs gyakorlatokat vele, ebben a csodás és kristálytiszta levegőben,
6. de 2 perc után csak visszatért és részletezte, milyen érzés ez a szédülés. Képtelen volt a fókuszt levenni róla.
Gondoltam, én vagyok olyan jó kondiban, hogy visszaszaladok az autóhoz, és ott van egy-két csomag cukor, ami az alacsony vérnyomására mindig kéznél van...de nem akart (szerintem félt) egyedül maradni.
Sebaj, majd támogatlak, de azonnal menjünk vissza az autóhoz. Mondtam neki, mire megnyugvást láttam a szemében.
Ezen persze a visszaúton elgondolkodtam!!!
Nem mert szólni, hogy rosszul van...Akkor azt sem merte megmondani, hogy nem akar sétálni, és ez a színjáték elegendő volt, hogy teljesüljön az akarata?
No, mindegy...döntsd el magad a történet végén!!! ☺
Visszafelé haladva, -és én kicsit elszontyolodva, de elengedve ezt az érzést-, hogy nem sikerült megtalálnom azt a helyet, és nem tudtam neki megmutatni-, eldöntöttük, hogy keresünk valamilyen étkezésre alkalmas helyet. Az út széli csárdákat, halásztanyákat előszeretettel látogatjuk.
7. Egyszer csak...felkiállt!
Meglátott egy táblát a főúton. Azonnal visszafordultunk, egy igen jelentéktelennek látszó keskeny mellékútra. Erre mondják, hogy mentünk az orrunk után. ☺
8. Egy nagy reklámtábla történelmi helyet jelzett...naná, hogy irányba vettük balra!
S nem akartam hinni a szememnek!!!
Az eredeti tervem szerinti célt találtuk meg! 8 azaz nyolc jelzés (számmisztikai jelentése: beléptem a 8. spirituális évembe) kellett hozzá, ami elvezetett ide.
Az ő hasa hajtott, sőt...figyelmeztetett, hogy nem jó irányba megyünk! A hasa mutatta az utat!!!
S ez számunkra akkora jel arra, hogy ha van egy célod, egy elgondolásod, egy erős szándékod, akkor bármit csinálsz is, bármi történik, az út oda vezet!!!
(Ez az igazság még a másnapi kalandunkra is érvényes lett!)
De nyitott csárdát itt nem találtunk!
Végig gyönyörködtük, végig barangoltuk a helyet.
 |
| Nagysándor József |
 |
| Aulich Lajos |
 |
| Gróf Leiningen-Westerburg Károly |
 | |
| Lázár Vilmos |
 |
| Török Ignác |
 |
| Gróf Batthyány Lajos |
Itt az összefoglaló videó:
Utána még továbbmenve felfelé ezen a keskeny úton, biciklis túristákkal az út szélén, egyszer csak vége lett az útnak, és elénk tárult maga a CSODA!
Egy igazi halászcsárda, hangulatával, csónakkikötőjével, nádassal elrejtett kis szigetével. Indulni készülő horgászokkal és felpakolt felszereléseikkel.
A friss hal vonzás-bűvkörébe megszületett a döntés! Ide vissza kell jönni!!!
Hogy miért nem itt estünk neki kielégíteni szükségletünket?
Az étkezési célunk az Agárdon már jól bevált pacal és csülökpörkölt az isteni házi rétessel volt.
Annyira bezabáltunk, hogy mozdulni is alig tudtunk.☺
DE!!! Már menni kellett haza, várt a további program, nem volt idő henyélni, emészteni az ebédet.
