Utazom a villamoson. Régi, ütött-kopott fáradt, öreg zötyögő jármű. Az ülések kemények, de örülök, van hely.
Aztán a következő megállóban felszáll nagymami és unokája. Legalábbis erre tippelek, és azért figyelek fel rájuk, mert igen hangosan beszélnek.
No, hogy pontos legyek, nem biztos, hogy ez a leírás teljesen jól adja vissza a képet, hát pontosítok.
A nagyi kb. 75-80 éves, az unoka kb. 25-27, fiatal fiú. Nem csak az a szokatlan, hogy feltűnően hangosan beszélnek, hanem hogy ebben az időpontban egy ennyi idős fiú, -napközben- ráér a nagyival jönni-menni. Láthatóan nagy szatyrot cipel, nyilván nagy bevásárlásra készülnek. Megsaccolom magamban, hogy a Tesconál fognak leszállni.
Akaratlanul is hallom a párbeszédet.
-mami: Akkor majd kettőre ki kell érni a reptérre!
-fiú: Igen.
-mami: Majd elmegyünk metróval és busszal.
-fiú: Dehogy is! Majd (mond valami nevet) kivisznek kocsival.
-mami: Tudod, te, hogy mennyibe fog nekik kerülni az üzemanyag? Kíméld őket, kimegyünk metróval és busszal.
-fiú: Majd kifizetem nekik!
-mami: A reptéri parkolóban is rengeteget kell fizetni, megspórolhatnád!
-fiú: Nem is kell fizetni, hisz nem állnak meg, csak kivisznek, én kiszállok, és mehetnek tovább.
-mami: Akkor meg minek jöjjenek, ne vesztegessék a drága idejüket, úgy sincs csomagod, kimegyünk metróval, busszal, az sokkal olcsóbb!
Hát persze!!! Mert az ő jegye már nyugdíjas, tutti ingyen használja!
Egyre jobban látom ezt a szűkösségtudatú gondolkodásmódot, milyen csapdákba sodorja az embereket. Fel sem fogja, hogy a metró és buszjáratok üzemeltetése, fenntartása nem a semmiből van. De a szomorú, hogy még azt, aki a tisztességes cserét honorálni szerette volna, azt is lebeszéli a kényelméről, a szándékáról, a vágyairól, hogy a szegénység -pénzvisszatartó- gondolkodásra tanítsa.
A fiú persze beleegyezett, hogy KKV-val jussanak ki a reptérre. Azért nem igen bírta szó nélkül hagyni, hogy ne közölje a nagyijával, hogy ő kint Angliában megkeresi egy hét alatt a 300.000.-ft-ot, nem vágja hanyatt az a kis összeg, amibe itt egy reptéri fuvar kerül.
Aztán megérkeztek -ahogy elgondoltam- a Tescohoz, és leszálltak.
Az amiért most kényszert éreztem, hogy megírjam ezt a történetet, az annak a tanulsága, amit ezután láttam.
A lámpa piros volt. Ennek ellenére a nagyi fürgén átsétált a túloldalra. A fiú várt. Az istennek nem akart elindulni. A nagyi már kiabált, hogy mire vársz már, gyere, nyugodtan indulj már el, hisz nem jön semmi. A fiú nem mozdult. Ekkor már tudtam, hogy AzértSe fog menni.
S hogy miért gondoltam, hogy nem fog engedelmeskedni, és megvárja a zöldre váltó lámpajelzést?
Hiszen a környéken egy darab jármű még láthatáron sem volt.
Mert kellett neki egy igazolás, hogy ne kelljen engedelmeskednie az öregasszonynak, hogy neki is igaza lehessen. Így egyenlítve ki azt az előzőleg ráerőszakolt döntést.
Megértettem, hogyan is működik az adok-kapok. Amikor érthetetlen emberi viselkedésekkel találkozunk. Mindennek van előzménye. Ha figyelünk, megértjük, ha nem figyelünk, elsiklunk felette, akkor értetlenül állunk a dolgok előtt.
Ez a történet nekem arra is rávilágítást adott, hogy a nagyi is nyilván egy előzmény hatására viselkedett így, és ő ezt még csak ÉSZ-re sem veszi. Uralkodó személyiség, mindig az ő akarata kell, hogy érvényesüljön, nem enged a 21-ből, bármi áron meg akar győzni, csak, hogy neki legyen igaza.
Az önismeret egyik nagyon fontos eszköze, hogy képesek legyünk FIGYELNI. A gondolatainkra, és a szavainkra, szándékainkra. Ezek a visszajelzések visznek előre, hogy hasonló játszmákat ne kövessünk el azokkal, akiket az élet az utunkba sodor.
