VIDÁMAN HALADNI AZ UTAMON EGY MÁSIK UTCÁN

 

Gyermekkoromban még hittem a véletlenekben, a szerencsében. 

Az egyén sok mindent nem tud önmagáról, szüleiről és cselekedeteinek mozgatórugóiról. Vannak lenyomatok pl. valamilyen fájdalom, vagy sérülés következtében, amelyek nem fogalmazódnak meg a tudat szintjén, hanem csak hatnak.

Aztán elkezdtem figyelni, mert érdekeltek a miértek! Ebből következik, hogy elkezdtem tapasztalni, s mivel oda-figyeltem, rájöttem, hogy vannak tanulságai a tapasztalataimnak. Persze igaz, hogy amíg nem szűrted le az egész -igazi- tanulságot, addig mindig beleesel ugyanabba a hibába, ugyanabba a gödörben találod magad. 

(Szögjal Rinpocse: Tibeti könyv életről és halálról c.)
"Ami a szokásainkat illeti, rabszolgái vagyunk.

1. Sétálok végig az utcán.
    Van egy mély lyuk a járdán
    Beleesek.
    Elveszett vagyok...remény nélküli
    Nem az én hibám.
    Egy örökkévalóság lesz, mire kijutok.
    
2. Sétálok ugyanazon az utcán.
    Van egy mély lyuk a járdán,
    Úgy teszek, mintha nem látnám.
    Megint beleesek.
    Nem tudom elhinni, hogy megint ugyanott vagyok.
    De nem az én hibám.
    Ismét hosszú időbe telik, mire kijutok.
    
3. Sétálok ugyanazon az utcán.
    Van egy mély lyuk a járdán.
    Látom, hogy ott van.
    Mégis beleesek...ez már szokás.
    Nyitva a szemem, Tudom, hol vagyok.
    Az én hibám.
    Azonnal kikerülök onnan.
    
4. Sétálok ugyanazon az utcán,
    Van egy mély lyuk a járdán,
    Kikerülöm.
    
5. Egy másik utcán sétálok."

Ma már csak egyetlen dologra kell figyelnem, a fókuszomat rajta tartani, az az, hogy Hogyan gondolkodom. Kétfajta gondolkodás létezik, az egyik létrehozza a problémát, a másik megoldja.