Gyermekkoromban még hittem a véletlenekben, a szerencsében.
Az egyén sok mindent nem tud önmagáról, szüleiről és cselekedeteinek mozgatórugóiról. Vannak lenyomatok pl. valamilyen fájdalom, vagy sérülés következtében, amelyek nem fogalmazódnak meg a tudat szintjén, hanem csak hatnak.
Aztán elkezdtem figyelni,
mert érdekeltek
a miértek!
Ebből következik, hogy elkezdtem tapasztalni, s mivel
oda-figyeltem, rájöttem, hogy vannak tanulságai
a tapasztalataimnak.
Persze igaz, hogy amíg nem szűrted le az egész -igazi- tanulságot,
addig mindig beleesel ugyanabba a hibába, ugyanabba a gödörben
találod magad.
(Szögjal Rinpocse: Tibeti könyv életről és
halálról c.)
"Ami a szokásainkat
illeti, rabszolgái
vagyunk.
1.
Sétálok végig az utcán.
Van egy mély
lyuk a járdán
Beleesek.
Elveszett vagyok...remény nélküli
Nem
az én hibám.
Egy örökkévalóság lesz,
mire kijutok.
2. Sétálok ugyanazon az
utcán.
Van egy mély lyuk a járdán,
Úgy teszek, mintha nem látnám.
Megint
beleesek.
Nem tudom elhinni, hogy megint
ugyanott vagyok.
De nem az én hibám.
Ismét hosszú időbe telik, mire kijutok.
3. Sétálok ugyanazon az utcán.
Van
egy mély lyuk a járdán.
Látom, hogy ott
van.
Mégis beleesek...ez már szokás.
Nyitva a szemem, Tudom,
hol vagyok.
Az
én hibám.
Azonnal kikerülök onnan.
4.
Sétálok ugyanazon az utcán,
Van egy mély
lyuk a járdán,
Kikerülöm.
5. Egy másik utcán sétálok."
Ma már csak egyetlen dologra kell figyelnem, a fókuszomat rajta tartani, az az, hogy Hogyan gondolkodom. Kétfajta gondolkodás létezik, az egyik létrehozza a problémát, a másik megoldja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése